2014. május 23-án „Rabok legyünk vagy szabadok…” címmel újabb Vészfék-projektnapot tartottak Pécsett, a Forrás Szakiskolában. Annak célja mindenekelőtt az volt, ahogy az iskolába járó, jellemzően veszélyeztetett fiatalok benyomásokat szerezzenek arról, milyen börtönben lenni, illetve, hogy miként kerülhető ez el. Míg a diákok egyik csoportjának Stiefel Katalin, a pécsi büntetés-végrehajtási intézet nevelője tartott előadást, addig egy másik csapat ellátogatott a börtönbe. Ezzel a végéhez ért a Vészfék projekt rendezvénysorozata.

Reggel 9 órakor a tanulókat két csoportra osztották: míg a diákok egyik fele élőben járhatta körbe a börtönt, addig a többiek vizuális sétát tettek, és igyekeztek mindent megtudni az élet kevésbé napos oldaláról. Akár szó szerint is érthető az előbbi megfogalmazás, hiszen – mint Stiefel Katalin előadásából kiderült – az elítéltek a nap 24 órájából 23-at a börtön falain belül töltenek, és mindössze egy órát sétálhatnak az udvaron. A nevelő, aki eredeti szakmáját tekintve kesztyűtervező, 1999-től dolgozik az intézetben. Munkáját felügyelő börtönőrként kezdte, és lépésről lépésre vált belőle nevelő. Elmondása szerint nőként e férfias pozícióban nőként sosincs könnyű dolga! Jelenleg mintegy 40-50 elítélt tartozik a felügyelete alá, de előfordul, hogy számuk eléri akár a hetvenet is. A nevelő feladata többek között a büntetésüket töltő elítéltek és kint maradt rokonaik, családjaik közti kapcsolattartás.

De hogyan is kerülhet valaki a büntetés-végrehajtási intézetbe? Stiefel Katalin elmondta, erre alapvetően kétféleképpen kerülhet sor: elítéltként vagy előzetes letartóztatásban lévőként. Az elítélt önként vonul be egy megadott időpontban, míg az előzetest rendőrök szállítják be.

Az előadást hallgató diákok érdeklődését hamar felkeltették a nevelő elbeszélései. Vajon hogyan tud Katalin elvonatkoztatni az elítélt bűntettétől? Ítélkezhet-e vajon egy nevelő? – hangzottak el az első kérdések. A nevelő nem ítélkezhet – magyarázta Stiefel Katalin -, neki támogató, segítő kezet kell nyújtania, függetlenül a rab bűncselekményétől. Elárulta, ő valójában nem is szereti megtudni, ki mit követett el: az ő szemében mindenki egyenlő.

A fiatalok egyre érdeklődőbbé váltak és egyre több kérdésre akartak választ kapni: Hogy néz ki az intézet belülről? Mennyi nő és mennyi férfi van bent? Volt, akit az érdekelt, hogy Katalint, vagy épp társukat bántják-e a rabok. A diákok szép sorban mindenre választ kaptak.

A megbotránkoztató vagy épp tanulságos történetek célja mindenekelőtt az volt, hogy ezeket a veszélyeztetett fiatalokat elrettentsék a bűnelkövetéstől. Összefoglalásként Katalin arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy tulajdonképpen nem is nehéz bekerülni a börtönbe – akár egy kisebb lopás vétsége miatt is leültethetnek valakit. Elmondta a tanulóknak, sose küzdjenek egy veszekedés során az utolsó szóért: nem éri meg nagyzolni. Arra buzdította őket, hogy fogadják el egymást és tudjanak bocsánatot kérni, mert az nem megalázó.

Az előadás végére megérkezett a börtönlátogatáson részt vett csoport is. Annyi meghatározó élménnyel tértek vissza, hogy a közös ebédig csak úgy áradt belőlük a szó.

A szervezők a program befejeztével mindenkit pizzával és üdítővel vártak.